Többé-kevésbé egy megszokott hétfő volt, amely végül sok mindent megváltoztatott…
Mondhatnám, hogy egy megszokott hétfőnek indult, ám valójában azért ez nem teljesen volt igaz. A hírek, amelyek egy a szomszédunkban zajló háborúról szóltak, már napokkal ezelőtt elértek hozzánk, sőt már a gazdasági szankciók hatásai is kezdtek körvonalazódni. Lement néhány külső és belső telefonos egyeztetés, egy meeting az egyik Google összekötőnkkel, letudtam, ami arra a napra ki volt szabva. Majd este jött egy LinkedIn üzenet…
Egy ukrajnai kolléga írt rám, hogy adjak tanácsot, mert itt van az ukrán-magyar határon, a kutyájával, illetve a férjével, aki nem hagyhatja el Ukrajnát. Adjak „használati útmutatót” Magyarországhoz.
Ez volt az az üzenet, amely nem csak a következő napok előre tervezett programját borította fel. Kutyásként, ráadásul kollégaként fel sem merült bennünk, hogy a menekülő kollégának és kutyájának ne segítenénk. Ugrás az autóba, irány Barabás. Közben a következő napok „újratervezése”. Szerencsére legalább azt tudtuk, hogy hol tudnak megszállni pár napra.
Barabáson kicsivel éjfél előtt végül arcon vág a hírek valósága. Mi egy picit korábban értünk oda, mint amennyi időre szükségük volt a határátlépésre. Folyamatosan érkeznek a kettészakadt családok. Anyák gyerekekkel és jellemzően egy darab gurulós bőrönddel, illetve néhány nylonszatyorral. Jön néhány férfi is – feltehetőleg valamelyik EU tagállam útlevelével – de többségében ezek a kettészakadt családok érkeznek, menekülnek a fegyverek elől.
Végül megérkeznek ők is. Valójában ott, Barabáson találkozunk először az életben – a LinkedIn-en is csak egy korábbi közös projekt miatt voltunk ismerősök. Gyorsan tájékoztattuk, hogy miben tudjuk segíteni őket, majd elindultunk vissza Budapestre.
Két nap alatt mind a ketten picit kipihenhették magukat, a gazdi is megszervezhette, hogy hogyan és merre folytathatják útjukat. A cél egyrészt, hogy négylábú is biztonságban legyen, másrészt, hogy kolléga segíthesse a férjét is biztonságba kerülni, annak érdekében, hogy folytathassák annak az álmuknak a megvalósulását, amelyért már évek óta dolgoznak.
A határról elszállítás és a budapesti szállás mellett végül még a tovább utazásban is segíteni tudtuk őket, legalább részben.
Hogy mi történt közben projektjeinkkel, az ügyfeleinkkel? Amit sürgősen intézni kellett elintéztük, de ami halasztható volt, azt ügyfeleinkkel leegyeztettük és a teljes egyetértésükkel halasztottuk. Nagyon köszönjük a megértésüket és a türelmüket!
És mit tanultunk ebből? Sokat. Eddig sem állt távol tőlünk az adakozás – elsősorban kutyás fronton – de ez, most más volt. Átértékeltük, hogy mit jelent az a szó, hogy biztonság, illetve, hogy mekkorák is a problémáink.
És hogy miért csináltuk mindezt? Nem azért, hogy bárki bármikor bármit ki- vagy visszafizessen ebből. Szerencsések vagyunk, megtehettük. Azt a néhány nap szállást és azt a néhányszáz kilométert, amellyel segíthettük őket, azt meg úgy is „visszaadja az élet”. A mi tapasztalatunk az, hogy ezek a dolgok úgy is mindig „egálba kerülnek”.
Jó utat! Kívánjuk, hogy a családotok újra egyesülve váltsa valóra az álmotokat!
Örülünk és egyben köszönjük, hogy segíthettünk!
(Mind a kutya, mind a gazdi nevét az ő védelmük érdekében nem írjuk ki.)
